A felébredés és annak megértése hat lépcsőfokból áll
Első lépcsőfokban leválunk az egoról, eltávolodunk tőle, és rájövünk, hogy figyelni vagyunk képesek az egot. Rájövünk, hogy a figyelmünkkel el tudunk menni egy helynélküli helyre, ahonnan látjuk a testet, látjuk az érzelmeket, és látjuk a gondolatokat. Ez a látás nem fizikai jellegű, hanem egyfajta belső látás. Egyfajta tudás. Egyfajta gondolat csupán. Ez a mindfulness része, vagyis egyfajta tudatos jelenlét.
A második lépcsőfokban rájövünk, hogy az, aki látja mindezt, az vagyok én, hogy az a nézés az én vagyok. Itt valóban egy azonosulásváltásról van szó. Az éntudat az egoról átugrik a figyelőre. Rájövök, hogy én valójában a figyelő vagyok. És azonosulok a figyelővel. Onnantól "ÉN" "AZ" vagyok. Ez maga a felébredés pillanata. Ez az azonosulásváltás. Az a felébredett, aki tudja, hogy én az vagyok. És nem az ego. De ez az azság sem más, mint egy tudás. Egy tudomás. Igazából ez is csak egy gondolat.
A harmadik lépcsőfokban rájövök, hogy én mint figyelő nem tudok mást csinálni, mint figyelni. Hogy én nem a figyelő vagyok, hanem a figyelés vagyok. És így észreveszem, hogy még a figyelést sem én csinálom, hanem történik velem. Ezt abból veszem észre, hogy hiába akarok folyamatosan figyelés lenni, nem tudok. Mert kidob belőle. A figyelés állapot nem folyamatos, hanem ki-kidobódok belőle. Vagyis rájövök, hogy a figyelés állapot is teremtett. A figyelés vagyok gondolat is hol van, hol nincs. Az is csak jön és megy. A figyelést nem én csinálom, nem én gondolom, hanem történik velem.
A negyedik lépcsőfokban rájövök, hogy van valami, amiből ez az egész létrejön. Vagy van valami, valaki, aki ezt az egészet (világot és a figyelőt) létrehozza. Amivel én mint éngondolat egylényegű vagyok, de mégse én vagyok az. Én csak belőle vagyok, de hatalmasabb nálam. Ez a valami amiből létrejön, megnyilvánulatlan. Ez a valami maga a megnyilvánulatlan. Én a megnyilvánulatlanból megnyilvánult gondolat vagyok csupán. Ami egylényegű a megnyilvánulatlannal. De nem az. Egylényegű vele, belőle van, de csak a megnyilvánulatlan korlátozott megnyilvánult darabja csupán.
Én mint éntudat gondolat, csak a megnyilvánulást tudom tapasztalni. De megértem, hogy ezt nem én csinálom, és megértem, hogy valahogyan mégis létrejön. Megértem, hogy én, mint éntudat (gondolat), mint figyelés csak vagyok. De ezen a vagyokságon kívül mást tenni nem tudok. A vagyokság semminek érződik. Ami mégis egylényegű a mindennel. És látom, hogy nincs történés, és nincs világ sem. Ami mégis van. Mégis megtapasztalódik. Létezik, de nem igazi. Ezek már felfoghatatlanok a számunkra.
Mégis az érződik, hogy van valami hatalmasabb nálam, amivel egylényegű vagyok, amiből vagyok, ami maga a semmi, ami ezt az egész történést mégis csinálja, pontosabban amiből, amiben ez az egész megnyilvánul. Én, mint éntudat, nem lehetek az, mert ha én lennék az, akkor én mást csinálnék, mint ami van. Én, mint éntudat, ezt az egészet csak tapasztalom. Én, mint éntudat, maga a tapasztalás vagyok. Nem én hozom létre, nem én vagyok az a tudatosság, aki létrehozza ezt. Én csak belőle vagyok. Mégis egylényegű vagyok vele.
Az ötödik lépcsőfokban ezt is meghaladom, és rájövök, hogy minden én vagyok, majd arra, hogy minden vagyok. Itt először az éngondolat kitágul, és megérti, hogy mégis minden ő. Azt érezni, hogy minden én vagyok. Egylényegű vagyok mindennel. Az éngondolat azonosul a mindennel. Majd leválik róla az éngondolat, és csak a minden érzése hat át. Azt érzed, hogy minden vagyok, de éngondolat nélkül. Nincs jobb szó rá, mint Minden. Itt azonosulsz a mindenséggel, amiben már feloldódik az én. Csak azt érzed, hogy Minden.
A hatodik lépcsőfokban eljutok a vagyokságig, majd a vanságig. A vagyokságban a minden érzése átvált anyagtalan érzésbe. Eltűnik a minden megtapasztalása, és újra megjelenik az én, ami mintegy azonosul a semmivel. Én a semmi vagyok. Majd az éntudat lehámozódásával létrejön a vagyok, majd a van állapot.
A vanság egy különleges megtapasztalás, mert nem tudod megtapasztalni. Mert a vanságban eltűnik az én. Bele tudok zuhanni (amit nem én csinálok, hanem történik) egy olyan helyre, ahol eltűnik minden. Eltűnik az éngondolat is. Ott semmi sincs. Megszűnök létezni. Megszűnök tapasztalni. Ez a végső megtapasztalás. De ezt csak azután tudod, ha kijöttél belőle. Akkor tudod, hogy ott voltál a semmiben, amikor kidob belőle. Ekkor szerintem azonosulunk a megnyilvánulatlannal, de mivel megnyilvánulatlan, ezért erre nem lehetünk tudatosak. Ez a vége.
Eddig lehet eljutni. Ezt megérteni már nem lehet. Nem engedődik ennek a pontosabb megértése. Nem engedődik ennek a pontosabb megtapasztalódása. Itt már csak az elfogadás marad. Hogy az van, ami van, és úgy van, ahogy van. Rálátni arra, hogy mi és miért csinálja, hogy mi és miért csinálódik, nem lehet. Ha bele is tudsz jutni, eltűnik az, ami, aki megérthetné. Itt zárul be a kör.
Vagyis ennek az egésznek az idáig történő megértéséhez meg kell haladni azt, hogy én mint ego csinálom az életemet, a világomat, mert én mint ego különálló lényként nem létezek. Észre kell venni, hogy valami figyeli az egot. Majd észre kell venni, hogy én figyelem az egot. Ez utóbbi a felébredés.
Majd meg kell haladni azt, hogy én mint figyelő teremtem a világot és mindent, mert én, mint figyelő különálló dologként nem létezem.
Utána meg kell értenem, hogy van egy nálam hatalmasabb megnyilvánulatlan valami, amiből én is vagyok, egylényegű vagyok vele, és ez a valami ezt a korlátozott éngondolatot létrehozza.
Azután meg kell értenem az egylényegűségem a mindennel, majd azt a gondolatot, hogy minden, utána azt, hogy a semmi vagyok, és végül megtapasztalnom a megnyilvánulatlant. Amikor a gondolat végül eltűnik. Amikor a megtapasztalás végül megszűnik. Amiből valahogy mégis előbukkanok.
És meg kell értenem, hogy minden szinten, legyen az ego, vagy a figyelő, olybá tűnik, hogy én teszem, amit teszek. Enélkül a megfelelő szinteken nem lehet megtapasztalni. Az ego szinten csak az ego tud megtapasztalni. Az önvaló szinten a figyelés már egy megértés megtapasztalás. De meg kell értenem, hogy mindez csak történik.
Én ezt találtam.
Attila