Gyakran kérdezik tőlem, hová visz bennünket a felébredés. Hol végződik ez az egész?

Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, mert bármi, amit mondok, újabb céllá válhat az elmében. Az elmében lévő célok természetesen hatalmas akadályt jelentenek abban, hogy teljesen tudatossá, teljesen felébredetté váljunk. Ennek ellenére az ébredésnek valóban van egy röppályája; egy érési folyamat megy végbe a felébredéstől afelé, amit talán megvilágosodásnak nevezhetünk. Nagyon nehéz megmondani, mi is a megvilágosodás. A megvilágosodás nem igazán különbözik a felébredéstől, de ez az, amivé a felébredés kiforrja magát. Éppolyan ez, mint ahogy gyermekből felnőtté, majd felnőttből öreggé és azon túl ki tudja, mivé érünk. Az ébredés érett tapasztalásáról és kifejeződéséről elég nehéz beszélni, valahogyan mégis szükséges beszélni róla. Tanítóként legalábbis megpróbálom; megpróbálok a lehető legjobb módon kudarcot vallani ennek kapcsán.

Minél mélyebbre hatolunk a lét, a nem született, a nem teremtett, a halhatatlan közvetlen tapasztalásába, annál inkább az igaz nemkettősség érzete felé mozdulunk. Nemkettősség alatt a relatív és abszolút szinten túl élt életet értem. Bizonyos értelemben a tapasztalásunk még arra is megnyílik, ami az egység érzékelésén túl van. Felismerjük, hogy önmagunk forrása, önmagunk lényege olyasvalami, ami sokkal inkább tiszta potenciálhoz hasonlítható. Felismerjük, hogy tiszta potenciál vagyunk, mielőtt az bármivé is vált volna - mielőtt még kialakult volna belőle az Egy, a sok, az ez vagy az.

A felébredés éretté válása ez a mélységes visszatérés a lényegünkhöz, annak egyszerűségéhez, ami valójában vagyunk, ami a lét és nemlét előtt és azon túl van. Megelőzi és meghaladja a létezést és a nem létezést. Ahol mintegy eltűnik minden, ahol az elménk a tapasztalás semmilyen szintjén nem kapaszkodik többé. Az elménk már nem kapaszkodik egyetlen kifejeződésbe sem. A kapaszkodásra, a megrekedésre irányuló hajlam felszabadult.

Ez nem misztikus állapot. Nem is a mérhetetlenség vagy a különlegesség állapota, hanem természetes és könnyed állapot. Emberi szinten mélységes könnyedségként, mélységes természetességként és mélységes egyszerűségként tapasztalható.

Egy másik szinten kétségbevonhatatlanul érzékelhető, hogy az út, bármi volt is az, véget ért. Ahogy egy idős zen mester fogalmazott, olyan, mint a jól elvégzett munka. A nap végén egyszerűen hazamész. Spirituális életünk egy bizonyos pontján olyan érzésünk van, mintha spontán módon mindent letennénk. Ezt nehéz megérteni addig, amíg valóban nem kezd megtörténni veled is. Félretesszük magát a spiritualitást is. Akárcsak a szabadságot. Meg kell szabadulnunk a szabadság iránti szükségünktől, meg kell világosodnunk a megvilágosodás iránti szükségünkből.

Egy ponton mindez természetes és spontán módon elkezd megtörténni. Még az úgynevezett spirituális világot is elveszítjük, mert a spiritualitás egész elképzelése is csak konstrukció. Bizonyos ideig talán szükséges konstrukció, de akkor is csak konstrukció. Egy ponton minden konstrukció szertefoszlik és eltűnik. Ez nem azt jelenti, hogy semmi hasznuk nincs. Egyszerűen azt jelenti, látjuk, hogy minden áttetsző. Látjuk, amint a Buddha mondta, hogy minden múlandó. Minden tünékeny, minden álomszerű. Rájövünk, hogy még a legnagyobb felismeréseink is, a legnagyobb "aha"-élményeink is csak álmok a nem született végtelenségén belül. Szinte olyan, mintha még saját nagy felébredésünk is csak álom lett volna, amely sosem történt meg. Ennek ellenére jelen van a ragyogó valóság érzete, egy ragyogó jelenlét, amely áthat mindent.

Ezt az egyszerű és természetes állapotot, mint mondtam, nehéz leírni. Az erről szóló leírás azt a veszélyt rejti magában, hogy egy újabb elképzeléssé, újabb céllá válik. Ez a teljesen természetes állapot azonban előbb vagy utóbb fel fog virradni bennünk. Amikor ez megtörténik, olyan, mintha mindenen "túlléptünk" volna. Egy buddhista szent irat így fogalmaz: "Elment, elment, túlment, tökéletesen meghaladta." A felébredésünk mindenen túlra visz bennünket. Még magán a felébredésen is túlra, nem is beszélve a spiritualitás vagy vallás számos különféle formáiról, vagy bármi volt is az, ami elősegítette, hogy a tudatosság túlléphessen a formához való ragaszkodásán, a formával való azonosulásán.

Talán azt gondoljuk, hogy miután a tudatosság elég messzire túljutott az álomállapot gravitációs erőterén ahhoz, hogy szabaddá váljon tőle, az ember talán már sosem jön vissza. Akár szinte még el is képzelhetjük, ahogy az illető valamiféle transzcendens ködbe vész. De végül is nem ez történik. Amikor a teljes elengedés, az igazság iránti teljes odaadás megszületik bennünk, csakis az igazság kedvéért, azt tapasztaljuk, hogy épp az, amit elengedtünk - a dualisztikus álom, az ember, akinek hittük magunkat, az élet, amit valósnak hittünk - hív új módon minket. Egyszerű és hétköznapi módon ismét az életünkben találjuk magunkat. El kellett hagynunk, hogy újjászületve térhessünk vissza. Ahogy Jézus mondta, légy "a világban, de ne a világból való", ami azt jelenti, hogy a világban vagyunk, de nem vagyunk annak rabjai. Hajlandók vagyunk testet öltve létezni, de ez tudatos és önként vállalt testet öltés.

Miután átkeltünk ezen a területen, ami valójában egy álmon való átkelés, már belakhatjuk a formát - saját testünk formáját, magának az életnek a formáját. A tudatosság nem azonosul többé újra vele. Az ébredés útja nem csupán arról szól, hogy felébredünk, megszabadulunk az éntől, és rájövünk, hogy az addig ismert világunk pusztán álom. Része a visszatérés is, amikor, hogy úgy mondjam, lejövünk a hegycsúcsról. Amíg az ébredés csúcsán tartózkodunk, az abszolút transzcendenciájában, az örök nemszületettség, az örök érintetlenség és az örök halhatatlanság helyén, addig a felismerésünk nem lesz teljes.

Meglepő módon, amikor visszatérünk, az élet nagyon egyszerűvé és hétköznapivá válik. Már nem mozgat bennünket a rendkívüli pillanatok és a transzcendens élmények keresése. Tökéletesen kielégítő az is, ha csak ülünk reggel az asztalnál, és megiszunk egy csésze teát. Egy csésze tea elfogyasztását a végső valóság teljes kifejődéseként tapasztaljuk. Maga a csésze tökéletes kifejeződése mindannak, amit felismertünk. Miközben végigmegyünk a folyosón, minden egyes lépésünk a legmélyebb felismerés kifejeződése. A családi élet, a gyereknevelés, a munka, a nyaralás mind a kifejezhetetlen igaz kifejeződése.

Bizonyos értelemben a megvilágosodás azt jelenti, hogy belehalunk a hétköznapiságba vagy a rendkívüli hétköznapiságba. Kezdjük felismerni, hogy a hétköznapi rendkívüli. Mintha rejtett titokra bukkantunk volna - arra, hogy mindvégig az ígéret földjén, a mennyek országában voltunk. Már kezdettől fogva csak a nirvána volt, ahogy a Buddha mondaná. Csak épp nem jól érzékeltük a dolgokat. Mivel hittünk az elménk képzeteinek, mivel összehúzódtunk a félelem, a bizonytalanság és a kétség miatt, nem jól érzékeltük, hol vagyunk. Nem ismertük fel, hogy a mennyországban vagyunk; nem ismertük fel, hogy az ígéret földjén vagyunk. Nem ismertük fel, hogy a nirvána itt és most van, épp ott, ahol vagyunk.

Ez a látásmód, ez az érzékelés nem értelmezhető a konvencionális elme számára. A konvencionális elme azt mondaná: "Nos, mindez csodásán hangzik, de még mindig vannak éhező emberek, éhségtől szenvedő gyerekek. Még mindig van bántalmazás, erőszak, gyűlölet, tudatlanság és kapzsiság." Természetesen mindezek a tapasztalatok tagadhatatlanul léteznek. De ezzel egy időben azt is látjuk, hogy ez a megosztottság az emberi elmék álmodásának az eredménye. Ami nem azt jelenti, hogy elutasítjuk vagy elhárítjuk ezt; épp ellenkezőleg. Minden mögött az élet alapvető tökéletességét látjuk. A látásnak, a tapasztalásnak ez az alapja, annak tudása, hogy az élet szó szerint tökéletes, az a kiindulópont, ahonnan egy teljesen más erő mozgat minket. Már nem vonz, és nem taszít bennünket semmi; már nem érezzük szükségét annak, hogy bármit is elérjünk. Már nem érezzük szükségét annak, hogy ismerjenek, elismerjenek, megerősítsenek, szeressenek, gyűlöljenek, kedveljenek vagy ne kedveljenek minket. Ezek csupán az álmodó elme tudatállapotai. Miután kibékítettük ezeket az ellentéteket, és összhangba kerültek bennünk, valami más kezd mozgatni minket az életben, mégpedig egy rendkívül egyszerű dolog. Az az erő, az az energia, amely mozgat bennünket, nem más, mint lényünk esszenciája, saját önvalónk.

Ez az energia osztatlan. Mindig teljesen transzcendens, és mindig teljesen itt és most van, ebben a pillanatban. Sosincs szükség egy más, jobb pillanatra. Amikor ezt a pillanatot olyannak látjuk, amilyen valójában, valami rendkívülit látunk. Nem érezzük szükségét annak, hogy mássá tegyük a pillanatot, mint amilyen, mert úgy rendkívüli, ahogy van. Amikor így látjuk a dolgokat, begyógyul bennünk az illuzórikus hasadás, és elkezd begyógyulni az emberiség nagyobb tudatosságán belüli illuzórikus hasadás is.

A felébredésünk a lehető legnagyobb hozzájárulásunk az emberiség számára. Ekkor szó szerint magunk mögött hagyjuk azt a tudatállapotot, amelyben az emberiség nagy része van, és felfedezzük lényünk igazságát, amely minden lény igazsága is egyben. Ezután ajándékként, újszülöttként térünk vissza. Bizonyos értelemben újjászületünk.

A keresztény hagyományban Krisztus színeváltozása szó szerint egy átalakulás. Nemcsak felismerés, hanem átalakulás is, hihetetlen hatású újjászületés. Néha, miközben a külső szinten próbálunk segíteni, szem elől téveszthetjük azt, hogy a saját felébredésünk a legnagyobb segítség, amit nyújtani tudunk. Ez nem azt jelenti, hogy külső szinten nem tesszük meg, amit meg tudunk tenni, hogy nem nyújtunk segítséget, nem adunk enni az éhezőknek, vagy nem törődünk a szegényekkel és a betegekkel. Nem jelenti azt, hogy mindez kerülendő vagy nem hasznos. De végső soron arra a felismerésre jutunk, hogy a legnagyszerűbb hozzájárulásunk az, ha begyógyítjuk magunkban az illuzórikus hasadásokat. Ez a legnagyobb ajándék, amit az emberiség számára adhatunk; ez az, ami meg fogja változtatni az emberiséget. Az emberiség nem fog megváltozni, csak mert kitalálunk egy új kormányzati rendszert. Nem fog megváltozni kívülről rá kényszerített dolgok, nemes elképzelések vagy nagyszerű rendszerek hatására. A valódi átalakulás mindig belülről fakad. A felébredésből fakad. Felismerjük, hogy a külső világ nem más, mint bensőnk kifejeződése. A megnyilvánult nem más, mint a megnyilvánulatlan kifejeződése.

Ha kultúránk, fajunk továbbra is megosztott tudatállapotban él, lényegtelen, hogy külsőleg min változtatunk, mert továbbra is megosztottságot nyilvánítunk meg. De mindegyikünk, aki visszatér természetes, egyszerű, osztatlan állapotába, az összes többi lény javát szolgálja - anélkül hogy próbálkozna, anélkül hogy saját érdemének tekintené, és anélkül hogy egyáltalán tudna róla. Amint a tudatosságod osztatlanná válik, az egység megnyilvánulásának részévé válsz. Rájössz, hogy a megvilágosodás rendkívül mély és csodálatos, ám nagyon egyszerű is.

A megvilágosodás nagyszerű meghatározása egyszerűen annyi, hogy a természetes létállapot. Annak a hipnotikus gondolatnak a bűvölete alá kerültünk, mely szerint a megosztottság, a félelem és a konfliktus érzékelése az emberiség természetes állapota. Ám amint tudatosabbá válunk, rájövünk, hogy a megosztottság állapota egyáltalán nem természetes. Mint mondtam, a megosztottság illúziójának fenntartása rengeteg energiát emészt fel, mert nem ez a természetes állapot. Ennek nyilvánvalónak kellene lennie, hiszen a megosztottság nem természetes érzés. Bár lehet gyakori, lehet megszokott, lehet, hogy ezt látod magad körül, de amikor ugyanezt a konfliktust önmagadban érzed, rájössz, hogy nem természetes. Megosztottságot okozó és ellentmondásos érzés.

Tehát az emberiség nagy többsége nem a természetes, hanem egy módosult tudatállapotban van. Nem kell módosult tudatállapotokat keresnünk, mert az emberiség már eleve módosult tudatállapotban van, melyet úgy hívnak: elkülönültség. Az elkülönültség a legfőbb módosult tudatállapot.

A gyakori tévhit ellenére a megvilágosodásnak semmi köze nincs semmiféle módosult tudatállapothoz. A megvilágosodás egy módosulatlan tudatállapot. Maga a tiszta tudatosság úgy, ahogy valójában van, mielőtt még bármivé is alakult volna, mielőtt bárhogyan is módosult volna.

A mennyek országa a természetes létállapot. A nirvána nem egy cél, amelybe belekapaszkodhatunk, nem olyasvalami, amit megpróbálunk elérni vagy magunkra kényszeríteni. Csak akkor fedezzük fel, ha felismerjük a teljesen természetes és spontán létállapotot. Csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha felismerjük, ki és mi vagyunk, amikor egyszerűen tudatosan létezünk.

Ez a felébredés ígérete, mely nem csupán az egyénnek szóló személyes ígéret, hanem magának a tudatosságnak és ezáltal minden érző lénynek szól. Ez az osztatlanság, az egység ígérete, egy olyan világ ígérete, amely az egységből jelenhet meg. Senki nem tudja, milyen világ születne, ha az egész emberiség a tudatosság osztatlan állapotába lépne. Elképzelhetünk ugyan egy ilyen világot, de be kell vallanunk, hogy ez a világ ismeretlen. Erről a világról nem lehet képet alkotni. Mindannyian megtudjuk majd, milyen lehet egy ilyen világ, amikor tényleg valóra válik. Ám a felébredettség ezen egyszerű és természetes állapotát, a tökéletes egyszerűségben való önkéntes és szó szerinti eltűnést nem valamiféle nagy dolognak látjuk. Egyszerűen természetes. Nem jobb vagy magasztosabb bármi vagy bárki másnál. Egyszerűen csak a természetes létállapot. Teljes mértékben demokratikus. Mindannyiunk öröksége.

Adyashanti - Világod vége