Hogyan éli a mindennapjait egy valódi felébredett ember?
A spirituális felébredés után kettős látásmóddal, úgy is mondhatnám, hogy két énnel rendelkezel.
Megmarad az ego éned, aki éli tovább a megszokott életét, de megjelenik egy új éned, a valódi, igaz, örök, isteni éned, ami figyeli az előző énedet és annak az életét a környezetével együtt. Ennek a figyelő énnek nincs fizikai megnyilvánulása, ő maga a tér, ami az egoban, az ego belsejében nyilvánul meg. A figyelés az ego énen keresztül történik.
A figyelő én nem tudja közvetlenül befolyásolni az ego ént. Nem tudja közvetlenül megváltoztatni annak semmilyen aspektusát. Sem a gondolatait, sem az érzéseit, sem a cselekedeteit. Az ego továbbra is ugyanúgy éli az életét, mint a felébredés előtt. A figyelő én azt tapasztalja, hogy az ego én úgy működik, mint egy automatizált robot, vagy mint egy színész, aki a színpadon játssza a megírt szerepet. Az ego egy önjáró gépszerű megnyilvánulás, aki éli az élet nevű dolgot, ami folyamatosan teremtődik. A teremtődésben sem tervszerűség, sem végzetszerűség nem látszódik, ellenben szervezettnek de ezzel együtt spontánnak tűnik.
Azonban a felébredés közvetve hatással van az egora, az ego életére. Azáltal, hogy az igazi én látja, hogy mi történik az ego énnel, látja az ego én cselekedeteit, gondolatait, érzéseit, bár változtatni nem tud rajta, mégis az ego én élete elkezd békésebbé válni. Pontosabban egyre békésebben éli meg az életet.
A felébredés után ez a mélyülés folyamatos. Egyre jobban elfogadja az ego én is azt, hogy minden úgy lesz, ahogy lesz. Ugyanúgy hoz döntéseket (hozódnak döntések) ugyanúgy teszi a mindennapjait (tevődnek a mindennapjai), de az élet érzelmi hullámvasútja kisimul. Sztoikussá, rendíthetetlen nyugalmúvá kezd válni.
A felébredett ember a felébredés pillanatában megérti, hogy az ego énnek nincs szabad akarata, annak minden cselekedete, gondolata, érzése csak úgy megjelenik, csak úgy történik. Az ego én ennek hatására a béke útjára lép.
Így a felébredett ember egoja eljut oda, hogy akármi is történik a világban, ő békésen szemléi azt, és akármi is történik vele, azt is békésen elfogadja.
Mert tisztában van vele, hogy semmit sem ő irányít, hanem minden teremtődik, és úgy is úgy lesz minden, ahogy lennie kell. Tudja, hogy a teremtő nagy játékos. Játszott már sokfélét, felfedezőset, háborúsat, és játszott már járványosat is. Pestis, himlő, stb. Most újra járványosat játszik. Az okokra nem látni rá. Így marad az elfogadás.
És az a pici öröm, amit a remény jelent, hogy egyszer ennek is vége lesz. Talán.
Attila
