Létezésünk értelme?

Szia Attila!

Köszönöm a választ 😀

Ahogy gondolkodtam a pici gyerekek jutottak eszembe. Amikor elvesznek tőlük egy tárgyat, játékot azt óriási szenvedésként élik meg. De miért? Mert magukba olvasztották, én tudatuk része lett. Lehet, hogy fél perc múlva már mással játszanak és annak a tárgynak a léte már nem is foglalkoztatja őket.

Mi okozta a szenvedést, ami szinte elviselhetetlen volt? Az azonosulás gondolattal, hogy a játék az övé, ami valójában egy illúzió, csak egy gondolat az elmében. Nincs önálló léte, csak egy fogalom. Az ego sír mert kissebedést él át, elvették a játékát, ami igazából soha nem is volt az övé.

A szenvedés az önvalóból nézve illúzió, de a gyermek nagyon is valóságosnak éli meg.

A nehézség az, hogy ebben a keretrendszerben kell élnünk és tapasztalnunk.

A fizikai fájdalmon még gondolkodom 😀

Szép napot!

Zoli

Kedves Zoli!

Nagyon jó a hasonlat, amit írtál. És én is azt vallom, hogy ebben a keretrendszerben kell élnünk, ebből nincs kiszállás. És én azt gondolom, hogy a fizikai fájdalom is ennek a keretrendszernek a része. Sokan feszegetik ezeket a határokat, mind a mentális, mind az érzelmi és mind a fizikai fájdalom és szenvedés tekintetében, hogy ezek felülírhatók-e, vagy sem. És szerintem nagyon jó, hogy ezeket a területeket feszegetjük, mert így mélyülünk. És azt is látni kell, hogy a tudatosságunk, a megértésünk is folyamatosan fejlődik világmegértés szinten is. Hiszen sok tekintetben már másképpen gondoljuk, másképpen valljuk a felébredettséget, mint 10-20 évvel ezelőtt, vagy akár Krisztus, Buddha idejében gondolkokodtunk erről.

De én továbbra is a tapasztalatomnak hiszek ezekben a kérdésekben. Számomra a fentebb említett mentális, érzelmi és fizikai fájdalmak és szenvedések megtapasztalódnak, léteznek, még akkor is, ha tudom, hogy illúzióként léteznek. Próbálkoztam a tudatosságom terével kiküszöbölni őket, és néha sikerült is ideig óráig, de mindig visszatértek. Olvasom, hallgatom azokat a tanítókat, akik erről beszélnek, hogy meg lehet szüntetni a szenvedést, és ennek elérésére biztatják a keresőket, felébredetteket, és sokszor elbizonytalanodom én is, hogy valamit rosszul csinálok. De azt megtanultam a kilenc év felébredettségbeni tapasztalásom alatt, hogy ne higgyek senkinek, csak a saját magam megtapasztalásának.

Azt gondolom tehát, ha igaz lenne, amiről ezek a tanítók beszélnek, akkor sokkal többen el kellene érnünk ezt az állapotot, mint ahányan jelenleg megtapasztalják. Nem gondolom azt, hogy a felébredettségen belül van, aki jobban felébredett, és emiatt ők nem szenvednek. Inkább azt gondolom, hogy az adott tanítók éppen olyan szakaszban vannak, amikor képesek nem tudomást venni a szenvedésről. Amit egyfajta kegyelmi állapotnak hívok náluk. De a tapasztalatom szerint, ez tartósan nem marad fenn. És azt látom, hogy ezek a mesterek, akik ezeket a szenvedésmentes felébredettséget hírdetik, vagy fiatalok, és emiatt kevés bajuk van még, vagy nem dolgoznak, és elvonultabban élnek, emiatt kevesebb interakciót tapasztalnak, vagy aktívan és rendszeresen szangákat tartanak (összejöveteleket tanítványokkal), ami olyan magas folyamatos energetizáltságot jelent, amikor tényleg alig tapasztalódik a szenvedés, vagy képesek emiatt nem tudomást venni róla. És azért írom ezt, mert nekem is volt ilyen kegyelmi állapotban részem. De az élet maga a változás. És azt gondolom, azt tapasztalom, hogy ez a kegyelmi állapot egy idő után megszűnik. Mert a létünk értelmét tagadja ezen állapotok léte. Mert életünk értelme az ego világ megtapasztalása, ahol a szenvedés a megértés forrása. Ha csak boldogságot tapasztalunk, akkor nem fogunk tudni fejlődni. Akkor nincs mit felismernünk. Hiszen minden szép és jó.

Így visszatértem arra, amit a kezdetektől vallok, ahogy te fogalmazod, hogy ez a keretrendszer nem kikerülhető. Így nem is akarom már megszüntetni a szenvedést az önvalóm segítségével, hanem csak felismerni akarom, hogy éppen szenvedek. És valahogy inkább megérteni kívánom, hogy mit üzen az adott szenvedés, és hogy az adott keretrendszeren belül hogyan tudom meggyógyítani. Azt gondolom, hogy az életünk maga a lecke, maga a tanítás. Ezért vagyunk itt. És nem megszüntetni kell ezeket a tapsztalásokat, hanem fejlődni általuk. Felismerni, hogy mit tanítanak, és általuk jobb emberré válni. Jobb valódi emberré, én nem valamiféle szenvedésmentes szuperhőssé.

Én most azt látom, hogy az ego világában az önismeret az egyik kulcs. Felismerni, megérteni, hogy miért viselkedünk úgy, ahogy éppen tesszük. És megpróbálni a lehető legtudatosabban viselkedni, amennyire csak lehetséges, amennyire csak engedi a teremtő. Mind fizikális, mind mentális és mind érzelmi tekintetben. Tudatos lenni a testünk tanításaira, tartsuk karban, legyünk függőségmentesek, gondozzuk azt. Lássuk meg, hogy a gondolataink és az érzelmeink milyen sémák mentén keletkeznek, és értsük meg ezeket, és kezeljük amennyire csak lehetséges. És lássuk meg, hogy az ego, mint test elme érzelem rendszer milyen összetett, és mennyire hatnak egymásra ezek különböző megtapasztalási síkok.

Ahogy A. J. Christian vallja, legyünk tudatos létezők. Legyünk minden pillanatban tudatosak arra, ami történik velünk. És éljük meg magunkat, éljük meg az emberi mivoltunkat olyannak, amilyen. És semmiképpen se akarjunk szenvedésmentes angyalokká válni. Legyünk emberek. Éljük meg az illúziót annak teljes valójában. Csak legyünk rá tudatosak. Én ezt találtam most is. És ezt vallom a kezdetek óta, immáron kilenc éve, a felébredettségem óta. Mert ezt tapasztalom. És a tapasztalatomnak hiszek. Hiszen mi másnak hihetnék?

Attila